Negyedik fejezet

4_.

Ma egy órával később kellett bemennünk, mert még el kellett intéznie Zsoltinak a vonatos ügyet, mert ma azt vesszük, és terepre megyünk. De ezt elfelejtettem, úgyhogy az ébresztő ugyanakkor keltett. Visszaaludtam, de negyed óra múlva Ramesz hívott, hogy itt vannak. Szóval nem volt mese, vagy felkelek, vagy felkelek. Beengedtem őket.

-Jó reggelt – ásítottam.

- Hali – ugrott a nyakamba Ramesz.

- Elmegyek felöltözni, addig tanuljátok szerintem a szöveget, mert ma terepre megyünk, tudod, a vonathoz – mondtam, majd becsuktam az ajtót és utána csak annyit hallottam, hogy Karesz nagyon kiakadt.

Felöltöztem, kivittem a táskámat, közbe bepakoltam a szöveget, meg a pénztárcámat, mert ma megyünk mekibe elvileg. És még a laptopomat is levittem. Apa meg anya elmentek dolgozni, de Trixi itthon volt, ezt elfelejtettem mondani, szóval kibotorkált a szobájából, és meglehetősen morcos volt.

-Szia – néztem rá bocsánatkérő szemmel, és szavak nélkül megértettük a másikat. Annyira bűntudatom volt! Tegnap is felkeltettem. Magamban megesküdtem, hogy ezt nem fogom többet eljátszani.

- Szia – nézett rám kócos haja mögül álmosan. – Sziasztok.

Trixi töltött magának kávét, a tesók tanulták a szöveget, én pedig napok óta először beléptem Facebook-ra. Mindenki bejelölt, persze visszajelöltem őket, és Fanni létrehozott egy csoportot, amiben pár szót beszélgettek is. Ezeken kívül megjelöltek néhány bejegyzésben, amikor Ramival játsszuk a szerepünket, amikor Fanni a mosdóban csinált egy képet magáról, miközben nevet, még jó, hogy nem írta oda, hogy miért, és egy közös képünk Tomival az első nap, és azt írta oda: „Read all about it, komolyan? <3”. :) Jött pár üzenetem is, csak az egyikre válaszoltam. Egy fiú, akit általánosban ismeretem meg. Egy évvel idősebb nálam, és kábé négy éve ismerem. Szerintem egy nagyon-nagyon jó barátságból most alakul ki több. Azt hiszem… remélem. A neve Balázs.

Balázs üzenete: Szia :) . Na mizu? Megkaptad a szerepet?

Napok óta nem beszéltünk, ilyen nem volt egy ideje. Gyorsan válaszoltam is neki.

Vanda üzenete: Hali :) igen megkaptam azért is nem válaszoltam. Bocsi.

Rögtön jött is a válasz.

Balázs üzenete: Semmi baj. Valamikor találkozhatnánk, ha lesz időd. Mesélhetnél. Mert gondolom nem fogsz most sokat lenni itt.

Vanda üzenete: Sokat leszek itt, mert szerintem eleinte sok képet fogok felrakni. De amúgy persze talizzunk. :) De ma nem jó, mekibe megyünk a többiekkel.

Balázs üzenete: Oké, ma úgy is jönnek hozzánk rokonok. Majd megbeszéljük, most mennem kell, nem sokára itt lesznek.

Vanda üzenete: Okéka, szia :)

Balázs üzenete: Szia :)

-Mit mosolyogsz? – kérdezte Ramesz.

- Semmit, csak beszéltem valakivel – csuktam le a laptop fedelét.

- Úúú, kivel? Fiú van a dologban? – Csillant fel a szeme.

- Miiii? Pfff! – na, ezzel végkép lebuktam. Közelebb csúsztam hozzá. – Később elmondom – súgtam, majd gyorsan felvittem laptopot.

Elindultunk, szombat volt, úgyhogy csak reméltük, hogy elérjük a buszt. Karesz még a buszon is tanulta a szöveget, miközben zenét hallgatott, de Ramesz nem hagyott békén, mindent tudni akart Balázsról.

-Hol találkoztatok?

- Általánosban színjátszó szakkörön.

- De romi! És hány éves voltál akkor?

- Tizenhárom. Ő meg eggyel felettem volt.

- És mikor kezdtetek el beszélgetni?

- Valentin-napon – mondtam, és olyan jó érzés kerített hatalmába, mikor visszaemlékeztem. Mintha újra átélném, ugyanaz az érzés. Akkor még egy helyen voltunk, a hétből öt nap találkoztunk, láttuk egymást. Mindketten kimentünk a folyosóra, és nem szóltunk egymáshoz, csak Facebook-on, de szemeztünk. És azt vettem észre egy idő után, hogy csak ezért vártam a szüneteket. A barátnőimet kirángattam a folyosóra. Reggel már negyed nyolckor bent voltam, ahogy barátnőm is, és még ki? Na vajon ki? Ő. Annyi emlék, és mennyi ideje volt! Milyen jó volt suliba menni, mennyire vártam! Szorongtam, görcsölt a hasam, hogy milyen jó lesz, mert látom. Izgultam. De amikor láttam, minden és mindenki eltűnt, főleg, mikor visszanézett rám. Az csodálatos volt, mert amikor rám nézett mindig mosolygott. Nem csak a szája, de a szeme is mosolygott. És mennyire hiányzik az a mosoly! Nagyon rég láttam utoljára. Abban az évben. Azóta csak neten beszélünk. Mikor visszaemlékszek rá, akkor mindig a mosolya jut eszembe először, meg hogy milyen jól elbeszélgettünk. Imádom a stílusát! Imádom, hogy mindig is őszinte volt hozzám és sose vert át. És hogy mindig meghallgatott, és megvígasztalt. Mellette mindig jól éreztem magam, és jónak. Mert neki nem számított, mennyi pénzed van, hogy nézel ki, vagy hogy hogy tanulsz. Őt az érdekli, milyen vagy valójában. És ez a legjobb benne.

Ezt nem mondtam el Ramesznak. Ez maradjon az én kis saját érzésem. Még Trixi tudja, de Trixi mit nem tud rólam?

-És vallott már szerelmet?

- Nem beszélhetnénk másról? – röhögtem el magam kínomban.

- Oké, oké – tette fel a kezét, miközben leszálltunk a buszról. A metróban már mindenki a szöveget nézte át, én néha-néha az órámra is pillantottam, mert nem volt sok időnk.

Végül beértünk, és odamentünk a többiekhez. Épp arról vitázott Marci és Fanni, hogy a Felhők felett 3 méterrel című film milyen. Megérkeztünk, és akkor már Ádámot is bevonták, aki jobban örült volna, ha inkább kimarad ebből az egészből.

-De ne szavazzatok már le – mondta, aztán meglátott minket Ramival és felcsillant a szeme.

- Nem – mondtuk Ramival tökéletesen egyszerre. Ez az ő vitájuk. :) – Szerintem nem olyan jó film – mondta Rami.

- Hogy miii? – Néztünk rá Fannival. – Ne csináld már. ­– Oké, legközelebb mikor átjön hozzám tuti megnézzük. Megnézetem vele.

- Oké, gyermekeim – szólt Zsolti. – Sziasztok! Nagyon jó helyszínt találtunk a vonatállomáshoz, meg kibéreltünk egy vonatot, meg szereztünk statisztákat. Ma nagyon jó napunk lesz! – Nagyon beleélte magát. – Menjetek oda a styleist-hoz, Zsuzsikához, ő odaadja a ruhákat, és miután átöltöztetek menjetek sminkes Tibihez, majd, ha ott is kész vagytok, itt találkozunk, és egy furgonnal megyünk, hogy mindenki elférjen.

Odaértünk, és kiderült, hogy mára az egész pályaudvart kibérelték. Wow!

Furcsa mód mindenki tudta a szövegét, nem sokat hibáztunk ezért jutalomból előbb mehettünk haza. Jeeeeeeej! A kedvenc mondatunk ez lett Ramival: „– Találós kérdés. Mi az? Nagy, kék, koszos, füstöl és felénk halad?” Amikor a polifoamok jöttek szóba, Rami hirtelen előkapta, hogy „itt vannak”, mikor annak „apu kocsijában kellett volna, hogy maradjon” :) Ádám pedig tényleg megette a kézfertőtlenítőt! Pfúj. És az a két lány bikinifelsőben… Na, a srácok örültek, nekünk meg nem kellett megjátszani azt a khmm…. azt a fejet amit vágtunk.

Visszaértünk a stúdióba, visszaöltöztünk, lemostunk minden sminket és együtt léptünk ki, megcélozva a mekit. Úgy haladtunk, mint egy csorda. Nem csodálom, mindenki megéhezett a munkában. Beléptünk, és persze egy kilencfős társaságban mindenki máshova akar ülni, ezt hangosan is kimondja mindenki, tehát jó nagy zajt csaptunk.

Végül leültünk valahova, mert muszáj volt már valamit kezdeni magunkkal, rendeltünk is ugye, és mindenki jött a hülyeségeivel. Én most személy szerint próbáltam azokkal beszélgetni, akikkel még annyira nem volt lehetőségem, mint például Marci, Bálint, Balázs és Ádám. Elég sokan…

Itt még nem alakultak ki klikkek, és azon vagyunk Fannival, hogy ne is alakuljanak. Egy nagy csapat vagyunk. :)

-Ne már, ablak mellett akarok ülni – nyafogott Karesz. Két asztalt egymáshoz toltunk, így nyilván nem ablak mellé ültünk, mert ott csak ilyen boxok vannak.

- Akkor szia, menj - mondta Bálint.

- Mentem is – duzzogott, és komolyan leült egy üres boxba. Hagytuk, hadd élje ki a „most arra várok, hogy odahívjanak” pillanatot. Szóval úgy két percig beszélgettünk, aztán egyetértettünk abban, hogy most már tényleg ide kéne hívni.

- Kareeeesz – kezdtem, mire a többiek is.

- Gyere máár – noszogatták.

- Na jó, de csak azért, mert nélkülem nem is igazán jó a társaság, mi? – ült le. – De nehogy azt higgyétek, hogy erre vártam – mondta a becsületét védve, de hozzá sem nyúlt a kajához, egyértelmű hogy erre várt. :)

- Én mindig ugyanazt rendelem – mondtam feldobva a témát, csak úgy a levegőbe, hátha meghallja valaki. Marci meghallotta, velem szemben ült, mellette Balázs, másik oldalán Ádám.

- Miért? Én mindig mást veszek, minden újat kipróbálok - mondta Marci.

- Én pont hogy maradok a réginél. A jó öreg sajtburger menü.

- Ja, vágom – mondta, majd arra lettünk figyelmesek, hogy Fanni fotózza Balázst, aki egybe bekapta a hamburgerét. Pfuj, aztán… miután Fanni lefotózta a teli szájú Balázst, kiköpte. Milyen undi!

- Amúgy Bálint te tényleg ilyen fehér bőrű vagy? – Próbálkoztam tovább. Nem, nem adtam fel.

- Nem, igazából tiszta feka vagyok, miről beszélsz? – Kérdezte olyan meggyőzően, hogy már majdnem elhittem tényleg igazat mond, és én vagyok a vak.

- Ne hazudj már te – röhögött Marci.

- Hallod komolyan majdnem elhittem te hazudós – röhögtem rá.

- Kiskoromban tényleg sokat hazudtam – mondta Bálint. – Hogy a tesóm elszökött. Hogy a tesómnak balesete volt. Hogy a tesóm meghalt – vitte fel az utolsó szónál a hangsúlyt.

- Naaaa ezt nem csinálhattad.

- Jó, ezt már nem vették be, de sajnos tényleg kimondtam – röhögött.

- Te hülye vagy.

Mindenki megette a saját menüjét, elpakoltunk, és mindenki ment haza.

-Hé, szivi! – szólt Tomi.

- Mi van, te szívtipró? – Tudniillik, ő egy igazi szívtipró.

- Öleléééés – tárta ki a karját. Na ja, attól még hogy szívtipró, nem mondtam, hogy okos. De így szeretjük. Megöleltem, Fannit is, Bálintot is (neki a fülébe súgtam, hogy ha lehet, rólam ne hazudja azt, hogy meghaltam, mert a rendező szívrohamot kapna), aztán Karival és Ramival elindultunk haza. Ők persze ma is átjönnek majd. Mint mindig.

- Ki van nálatok?

- Senki, szombat van, szóval Trixi táncolni ment, anya és apa szintén dolgozik.

- Ők mindig dolgoznak.

- Ja, anya igen, apa most el van utazva.

- Miért mit dolgoznak?

- Hát anya ügyvéd, apa pedig tolmács. Most New York-ban van.

- De menőőő – ámult Rami.

- Nektek mit dolgozik aputok?

- Hááát pszichomókus vagy valami ilyesmi – mondta Karesz.

- Pszichológus te hülye – verte vállba Ramesz.

- Nem ugyanaz? – Kérdezte miközben leszálltunk a buszról.

- Hát nem – röhögtem. – Amúgy ma elmehetnénk bicajozni – vetettem fel az ötletet.

- Ha Karesz tudna, mehetnénk.

- Hé, én tudok!

- Akkor megyünk? Várjuk meg Trixit amíg hazaér.

- Én benne vagyok.

Mikor Trixi hazaért egyedül talált, a testvérpár elbújt, hogy meglepi  legyen. Na ez nem ment olyan egyszerűen, mert Trixi úgy jött haza, hogy ideges volt.

-Héééhéhé, mi a baj? – Kérdeztem, és közben Trixi el kezdett vetkőzni. Trixi mikor ideges átöltözik a pizsijébe, bebújik az ágyba és csak órákkal később jön ki egy kis nutelláért, addig nem tudom, mit csinál. Mire észbe kaptam már fehérneműben állt a nappali közepén és ott idegeskedett.

- Kiléptem, oké? Nem rúgtak ki, kiléptem! – ordította sírva.

- Hé, nyugodj meg, jó? Hozom a nutellát, menj a szobádba – kormányoztam a lépcsőhöz aztán rögtön a konyhába rohantam, elővettem fagyit meg nutellát, két kiskanalat, és Ramiékat hazaküldtem. Nem kellett semmit se mondanom, már indultak ki.

- Köszi – néztem rájuk hálásan. – Holnap hányra jöttök?

- Vasárnaponként nincs forgatás – suttogta Rami és adott egy ölelést. Karit is megöleltem és indultam is fel Trixihez.

Mert nem számít, mit terveztem. A legjobb barátnőm és egyben fogadott testvérem szomorú volt, és ez ellen gyorsan kellett tenni. Nem számít, ha épp tárgyaláson vagyok, vagy a suliban, esetleg az utcán, de még egy másik országból is átmennék, ha felhívna hajnal háromkor, hogy van egy pók a szobájában. Persze, ha csak ezért hívna fel elküldeném olyan tájakra, amikről még nem hallott, de az első gépre felszállnék érte. Persze ez lehetetlen, mert ahol én vagyok, ott van ő is, és ahol ő van, ott vagyok én is. Ez van. Ha valaha is lesz pasim, csak akkor fogom kijelenteni, hogy ő a barátom, ha Trixi rábólint, és a pasi is szereti Trixit. Ennyi.

Mikor felmentem a szobájába, már a takaró alatt dühöngött, csak akkor nézett ki, mikor megszólaltam, akkor is csak azért, hogy megnézze, mit hoztam. Még a szobámból áthoztam egy üveg kólát, hogy tuti megnyugodjon. Leültem az ágyára, akkor olyan csúnyán nézett rám, hogy felálltam, végigmértem magamon, és rájöttem. Nincs rajtam pizsi. Ha vele akarok depizni meg hisztizni, akkor bizony a pizsi kötelező! Átmentem, átöltöztem, és mikor beléptem hozzám vágott egy párnát. Én semmit nem szóltam, csak vittem magammal a párnát és bebújtam a takarója alá én is. Arra számítottam, hogy eddigre már a fél nutella el fog fogyni, de még ki sem volt bontva.

Amúgy Trixi nagyon szeret táncolni. Kiskorunkban rengeteget táncoltunk együtt, és míg én felsőben a színjátszó szakköröket céloztam meg, ő rátalált a táncra. Nagyon jó mozgása van, irtó király mozdulatokat művel itthon is, ő egy igazi Táncoló talp. Tavaly, mikor meghaltak a szülei, annyira összezuhant, hogy a táncba temetkezett teljesen. Nem mutattat ki, hogy összezuhant, ezt csak a legjobb barátnő-radar mutatta ki, amúgy kívülről az látszott, hogy „persze, elvesztettem őket, de az élet megy tovább, nem?”. És még többet táncolt. Azóta benevezett a csapattal egy versenyre is. Ami nem sokára indul, de ezek szerint, ő már nem a csapat tagja.

-Tri…. – kezdtem, mikor a takaró alatt voltam. Sírt.

- Mi az? – Nézett vissza. Nem dühös volt. Hanem szomorú. Nagyon is.

- Mondd el mi történt.

     - Kirúgtak. Nem kiléptem. A tánccsoport nélkül meg úgy érzem ,semmit nem érek. Elvették az utolsó szálat is, ami a szüleimhez kötött. Ők írattak be ide. Ők bíztattak, mikor először beléptem oda. És mikor meghaltak többet jártam oda. Akkor egyedül voltam és tánc közben mindig rájuk emlékeztem. Mindig rájuk emlékezek tánc közben. A mai napig is. Az a hely segített hellyel-közzel feldolgozni a történteket. És most nem megyek oda többet. Mikor tánc közben a tükörbe nézek, anyát látom. Tudod, ő is szeretett és tudott is táncolni. De ő nem mert beiratkozni ilyen helyekre, és azt akarta, hogy ne adjam fel. Hogy ha szeretem, akkor csináljam, és a bökkenőket át kell ugrani. De most meg lettem lőve. Nem számítottam erre, érted? Azt hittem valamit jól csinálok. Hogy a szüleim nem hittek bennem hiába és tényleg elérem azt, amit anyának nem sikerült, és az olyan lesz, mintha kettőnké lenne a sikerélmény. És most, hogy nem megyek oda többet, félek, hogy az emlékük is el fog tűnni. Ragaszkodom hozzájuk, érted? Itt hagytak, pedig szükségem van rájuk! Mit meg nem adnék, ha csak egyszer még becsomagolná nekem azt a majonézes szendvicset, amit úgy utáltam, és mindig arra kértem, ne csomagoljon, ő mégis minden nap megtette. Ha látnám, hogy a szárítóról összeszedi a ruháimat, és behozza a szobámba. Sose köszöntem meg, pedig kellett volna. Sose köszöntem meg, hogy ott voltak mindig, és bíztattak és büszkék voltak rám. A tánc rájuk emlékeztet, és a tánc által kapaszkodom beléjük görcsösen, hogy a kezem már vérzik, de még tisztán emlékszem utolsó szavaikra, tetteikre és mozdulataikra. Minden képem ott van még. Az utolsó mondataik minden nap eszembe jutnak, a mosolyuk, ahogy elköszöntek. Tudod mit mondtak? Azt hogy „jó legyél, táncolj ügyesen. Szeretünk és büszkék vagyunk rád. Este a versenyen találkozunk!”. De nem jöttek el – sírta, és álomba merült.